Az érzés, amit kizárólag az évtizedek során szív magába az ember, másoknak a zsigereiben van és egyre csak mélyül, mint a ráncok a szemeink körül. Olykor kopott, máskor bukéja van, de a miénk.
Ha valaki azt mondja, hogy patasi, mindig van ki rávágja: na de melyik feléből? A könyökünkön jön ki, de semmiképpen sem gondoljuk véresen komolyan, mert aki megkérdezi, az leggyakrabban vajmi keveset tud arról, milyen valójában patasinak lenni.
Csilizpatas, Délnyugat- Szlovákia. Tradicionálisan magyar ajkú kis település a névadó patak partján. A meghatározó gazdálkodó és kisiparos megélhetési formák mondhatni az évszázadok során fokozatosan váltak az identitásunk részévé, miközben a sorra egymást követő világégések pecsételték meg az elkövetkezendő évtizedeket. Dédszüleinknek és nagyszüleinknek nem maradt más, mint a tűrés és a lelemény, majd kissé konszolidálódott a helyet. A tűrés létté szelídült, a lelemény megmaradt. A levegőben viszont máig érződik és a gépek hangjából kihallatszik a hajnali ébredés, a terhek súlya és a felettünk állóknak való kitettség. Mára már csak keveseknek kiegészítés, míg másoknak a fő profil. Egy biztos: megdolgozott pénz. Feltehetnénk a kérdést, miért? Miért nyúzod magad heti hatvan órában? Miért hajtasz állandóan hatványozott fordulatszámon? A választ a megtérülésen túl az értékteremtés adja, az elemek harmóniája. Egy növekedésnek indult sarj, gazdaságaink fejlődése, egy húzó termék bevezetése a piacra, megboldogult elődeink után felújított és megőrzött otthon, nagyszüleink öröksége, gyermekeink sikere. Az imént említett értékek közül mindegyik szigorúan megköveteli a körülményekhez mérten tanúsított maximális törődést és fenntartott egyensúlyt, ugyanis bármelyik összetevő hiánya roppant gyorsan képes megbosszulni magát. Aki ezeket gyakorolja és nap mint nap megéli, az felismeri a hitben, az akaratban, a sokoldalúságban, az előrelátásban, a munkabírásban és a gyakorlatias hozzáállásban rejlő erőt. Ezek adják a falusi ember gerincét, az itt élés esszenciáját.
Nade ebből mit szűrjön le a fiatal, középkorú és idős egyaránt, aki ezt olvassa? Elsősorban azt, hogy értékesek vagyunk, mindannyiunk jó valamiben. Találjuk meg ezeket, csiszoljuk és szerencsés esteben aktív éveinkben kamatoztassuk, meghajlott korunkra pedig adjuk tovább, ha lesz kinek… Semmit sem hallgatnék szívesebben, mint elődeim történeteit. Amikre nem figyeltem, amikor mesélték. Most innám a szavaikat, de már nem mondják.
Ha kérdezünk a mesterséges intelligenciától, akkor kérdezzünk jót és kérdezzünk jól, hogy megfelelő választ kaphassunk. Kérdezni tőle nem erény, de nem is szégyen, egyszerűen csak a mindennapjaink része. A harmadik kezünk és a második fejünk. Még akkor sem szégyen, ha a pontatlanságokat és a felületességet figyelmen kívül hagyva közzé is tesszük anélkül, hogy leellenőriztük és feltöltöttük volna önmagunkkal- a saját gondolatiságunkkal. Csupán tükröz valamit, amit még az AI sem tud mindig a leplezni. Az önkritika hiányát. Jó esetben a humoros önkritika hiányát. Az idő pénz, mondják. Kinek több, kinek kevesebb, de tény hogy ez igaz és egyre igazabb lesz, viszont az itt élés lényege a ráfordított időben is rejlik. Megállunk, beszélünk, urambocsá pletykálunk és nem sajnáljuk azt a tizenöt percet. Nem úgy, mint hébe-hóba a városok főutcáján 16:00 és 16:15 között araszolva, szóljon bármilyen toplistás éppen aktuális semmitmondó egyensláger.
Fiatalok! A mobilnet fejlődése évekkel megelőzte a patasi közösségi wifi-hálózat kiépítésének ötletét is. Elismerésre méltó a megléte, egyúttal viszont kijelenthető, hogy – a térfigyelő kamerarendszer további bővítésétől eltekintve – lényegében már nincs is rá szükség. Éppúgy, mint sok minden másra sem, ugyanis ez egy általános trend, a falusi lét, mondhatni, jellemzője. Szükség van viszont rátok és a jelenlétetekre, akik a még meg nem született patasiak szülei lesztek, amennyiben itt maradtok. Maradásotoknak és jövőbeli itt éléseteknek az egyik legfőbb feltétele az, hogy az értékeiteknek és jövőképeteknek megfelelő körülményeket hagyjunk magunk után. Nem pedig az, hogy a saját túlélésünkhöz szükséges mentsvárakat halmozzuk, és téves ideológiákkal feszítsük egymásnak a más nyelvet beszélőket és a másképpen gondolkodókat, miközben észre sem vesszük, hogy lassan, de biztosan egy posztapokaliptikus zombifilm díszletévé degradálódnak szülőfalunk egyes területei.
Végignézve a kutatásokon és a mindennapi valóságon láthatjuk: nincs abszolút győztes a városi és a falusi gyermekkor kérdéskörében. Mindkét világ más-más erényekkel ruházza fel a legkisebbeket és általános értelemben a felnövekvő generációt egyaránt. Míg a város saját ritmusával, pezsgő ingereivel, kulturális sokszínűségével gyors adaptációt és pörgős alapot biztosít, de korántsem törvényszerű, hogy falusi gyökerekkel rendelkező egyén ne lehessen élete során valaha ízig vérig világpolgár. A falu valami olyat ad, ami a mai digitális zajban felbecsülhetetlen: lelki stabilitást, természetközeli szabadságot és mély, generációkon átívelő gyökereket.